Minden korban és napjainkban is számos fiatal mélyen vágyik arra, hogy az emberi kapcsolatokat igazságban és közösségvállalásban élje meg. Sokan törekszenek igaz barátságok kialakítására, az igaz szerelem megismerésére, tartós házasság alapítására, saját helyük megtalálására és valódi biztonságra, amely biztosítja a nyugodt és boldog jövőt. Bizonyára – ezt saját ifjúkori tapasztalataimból is tudom – benneteket, fiatalokat nem az állandóság és a biztonság gondolata foglalkoztat a legjobban. Igen, a munkahely kérdése és ehhez kapcsolódóan az, hogy biztos talaj legyen a lábunk alatt, súlyos és égető kérdés, ugyanakkor a fiatalság alapvetően az az időszak, amikor az ember nagyobb jövőt keres. Ha visszagondolok saját fiatalkoromra – egyszerűen nem akartunk elveszni a polgári élet megszokottságában. A nagyot és az újat akartuk. Magát az életet akartuk megtalálni, annak egész szélességében és szépségében. Persze ez a helyzetünkkel is összefüggött. A náci diktatúrában és a háború ideje alatt, hogy úgy mondjam, az uralkodó hatalom bezárt minket. A szabadságot akartuk tehát, az emberi lehetőségek széles skáláját.

Azt hiszem azonban, hogy valamilyen módon ez a megszokásból kiemelő lendület megtalálható minden nemzedékben. Ez része a fiatalságnak, hogy többet akarunk, mint egy biztos munkahely szokványos hétköznapjai, és hogy az igazán nagy dolgok utáni vágy mozgat bennünket. Üres álom ez csupán, amely a felnőtté válással szertefoszlik? Nem, az ember valóban a nagyra, a végtelenre teremtetett. Minden más túl kevés. Szent Ágostonnak igaza volt: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” A nagyobb élet vágya jelzi azt, hogy Ő alkotott minket, hogy „ujjlenyomatát” hordozzuk magunkon.

Isten élet, és ezért minden teremtménye az életre vágyik. Az Isten képére alkotott ember egyedülálló és különös módon törekszik szeretetre, örömre és békére. Így értjük meg, milyen értelmetlen követelés Isten eltávolítása azért, hogy az ember élni tudjon. Isten az élet forrása, az ő kiiktatása ettől a forrástól való elszakadás, és elkerülhetetlenül önmagunk megfosztása a teljességtől és az örömtől: „A teremtmény ugyanis Teremtője nélkül elenyészik.” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű konst., 36). A mai kultúra a világ néhány részén, főleg nyugaton hajlik arra, hogy Istent kizárja, vagy a benne való hitet magánügynek, a társadalmi élet számára teljesen jelentéktelennek tekintse. Miközben azok az értékek, amelyekre a társadalom épül, az evangéliumból fakadnak. Ilyen az emberi méltóság, a szolidaritás, a munka és a család iránti érzék. Mégis Isten egyfajta „megfogyatkozása” figyelhető meg, egyfajta emlékezetkiesés, sőt kifejezetten a kereszténység visszautasítása, a kapott hit kincsének megtagadása, amely azzal a veszéllyel jár, hogy az ember elveszíti saját mély önazonosságát.

• Te személy szerint milyen „nagyobb jövőt keresel”?
• Felvállalod-e a hitedet a hétköznapjaidban vagy magánügyednek tekinted?
• Kik azok a személyek, akiktől segítséget kapsz/vársz a döntéseidhez és a jövőd felépítéséhez?