A 2010. szeptemberében boldoggá avatott olasz Chiara „Luce” Badano (1971-1990) ékes példája mindennek. A katolikus családból származó életvidám, szerény lány már gyermekkorában csatlakozott a Fokoláre Mozgalomhoz, amelynek lelkisége által hamar felfedezte: Isten a legfőbb szeretet. Eldöntötte, hogy ő mindenben Isten akaratát akarja teljesíteni. Különösen nagy szeretettel fordult az elesettek és szegények felé. Az volt a vágya, hogy orvosként dolgozhasson Afrikában, majd kamaszként vonzónak kezdte találni a szerzetesi életet is. Isten azonban más utat szánt neki. 17 éves korában csontrákot diagnosztizáltak nála, és állapota nagyon gyorsan romlani kezdett. Miután már nem tudott felkelni az ágyból sem, megértette, hogy teljesen oda kell magát ajándékoznia Jézusnak: minden szenvedésével együtt. Egy Chiara szüleivel készült interjúban édesanyja meséli a következőt: „„Dr. Bach a kemoterápia előtt azt mondja neki: 'Figyelj, adok egy tanácsot, hogy ne kelljen szenvedned majd attól, hogy mindig egy csomó haj marad majd a kezedben. Ez tényleg szenvedés. Ha rám hallgatsz, már most levágatod nullásgéppel a hajad. Ez biztos, hogy nagyon fájdalmas lesz, de aztán többet nem törődsz vele.'… Lementünk a sógornőmhöz, aki fodrász; levágta kopaszra a haját, ott volt az egész a földön, aztán feljöttünk, és a tükörbe nézett. 'Tudod anya, minden hajtincsnél, ami a földre hullott, azt mondtam: 'Neked, Jézus.'” A Szentatya fiataloknak szóló levelében így fogalmaz: „Krisztus nemcsak saját magunk számára kincs, hanem a legdrágább kincs, amit megoszthatunk másokkal.”  Chiara „Luce” (Fény) – ahogy a Fokoláré Mozgalom alapítója, Chiara Lubich nevezte őt – pontosan ezt tette, amikor így  üzent kortársainak: „A fiataloké a jövő. Én már nem futhatok tovább, de szeretném átadni nektek a fáklyát, ahogy az olimpiákon szokás. Csak egy életetek van, és mindent megér, hogy jól éljétek!” Ő bátorította családját és a betegágyát gyakran felkereső barátait, és nem fordítva. Ő volt az, aki vigaszt és lelki támaszt nyújtott nekik. Szenvedésében is sugárzott róla a derű. Amikor nagy fájdalmak gyötörték, barátai elmondása szerint ezt ismételgette: „Jézus, ha Te ezt akarod, én is ezt akarom!” Édesanyja kérdésére, miszerint szokott-e beszélni barátainak Jézusról, azt válaszolta: „Nem beszélnem kell nekik Jézusról, hanem adnom kell Őt nekik.” Betegsége és egész élete az Isten szeretetébe való feltétel nélküli beleegyezés volt. Ő ténylegesen valóra váltotta Benedek pápa levélbeli szavait: „Ha hisztek, ha hiteteket minden nap megélitek és megvalljátok, ti is eszközzé váltok, amely által más hozzátok hasonló fiatalok újra felfedezik az élet értelmét és örömét, amelyek a Krisztussal való találkozásból fakadnak.”

Betegsége két évig tartott, 19 évesen ért véget rövid, de annál csodálatosabb élete. Utoljára így szólt édesanyjához: „Mama, légy boldog, én az vagyok!”  Olyan volt, mint a búzaszem, amely ha elhal a földben, sok termést hoz. Nem rejtette véka alá lámpásának fényét, hanem továbbadta azt; így nem csak a láng, de életszentségének híre is fokozatosan terjedt. „Csak hálával és csodálattal tekinthetünk arra az ajándékra, amit Chiara Luce Badano jelent számunkra és az egész egyház számára. Tanúságtételén keresztül Isten arra késztet, főként benneteket, fiatalokat, hogy soha ne fojtsátok el magatokban azt a fiatalos vágyat, hogy életetek több legyen, a – sokszor persze helyes igények közt leélt – mindennapiságnál; hogy életetek távlatokat kapjon, teljes szépséget, és képesek legyetek arra az egyetemes szeretetre, melyet Isten pecsételt az ember természetébe, amikor saját képmására megalkotta őt.” – szólt a jelenlevő fiatalokhoz Tarsicio Bertone bíboros a Chiara boldoggáavatásáért hálát adó szentmisén.

Chiara „Luce” Badano-hoz rendkívül hasonló a „mi Kaszap Istvánunk” (1916-1935) élete, akinek boldoggá avatása folyamatban van. Chiarához hasonlóan ő is mélyen vallásos családból származik, életük megegyezik abban is, hogy mindkettőjükhöz közel állt a sport, s ahogy Chiara, úgy István is szerzetes akart lenni. Be is lépett a jezsuita rendbe, de miután súlyos betegsége lett, fel kellett adnia a novíciátust. Már gyermekkorától kezdve sokat elmélkedett Jézus szenvedéseiről, és saját szenvedéseit engesztelésül ajánlotta fel a bűnösökért. Később, betegsége idején még inkább megtehette ezt: akár Chiara, betegágyán ő is rengeteget imádkozott és szenvedéseiben Jézusra tekintett. Isten akaratát úgy akarja fogadni, mint legfőbb javát és boldogságát. Felírja magának egy papírra – hogy mindig szeme előtt legyen – Lisieux-i Szent Teréz szavait: „Emlékezzél, hogy a te szent akaratod az én nyugalmam és egyedüli boldogságom. Átadom neked magam, és félelem nélkül elalszom a te karjaid között, ó isteni Üdvözítőm.” Szüleihez szól az ő utolsó üzenete is (csak ő papírra írta kusza betűkkel, mert beszélni már nem tudott): „Isten veletek! Odafönn találkozunk. Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket!” 

Meghatározó személyes élményem, hogy a Don-kanyart megjárt és fogságot megélt nagyapáim, valamint egyikük testvére személyes holmijai között rábukkantam Kaszap István meggyűrődött képére, amelyet végig maguknál tartottak. Egyházellenes erők egy időben propaganda- és kultuszteremtéssel vádolták a Katolikus Egyházat Kaszap Istvánt illetően. A vádaskodó írásokban szerepel többek között az is, hogy az egyház kitalált beszámolókat jelentetett meg újságokban, mint pl. hogy „…az orosz fronton miként rohantak előre sűrű golyózáporban egyes magyar honvédek „Kaszap István, segíts!” kiáltások közepette...”. Egyértelmű, hogy mindez nem propaganda volt. Hanem ahogy Chiara Badano életszentségéről, úgy terjedt futótűzként Kaszap István korában is a hír egy szent életű fiatalember önfeláldozó életéről, akihez bátran fordulhatunk közbenjárásért. Nagyapáim és nagybácsim hazatértek, mindhárman. Talán nem véletlenül.