XVI. Benedek pápa az idei, madridi ifjúsági világtalálkozóra írt levelének második részében arra buzdít minket, hogy konkrét válaszokkal feleljünk Isten hívására, és váltsuk tettekre szavait. A Szentatya fontosnak tartja, hogy megtaláljuk önazonosságunkat, hogy válaszolni tudjunk a "Mi az életem értelme?" kérdésre. Mindez csak úgy lehetséges, ha életünket Krisztus igéjére építjük, hogy Benne gyökerezzen, Rá épüljön és Általa erősödjön, ahogy az a világtalálkozó mottójaként szolgáló szentírási részben is olvasható (v.ö.: Kol 2,7) Meg kell próbálnunk az evangéliumból táplálkozni, és Istennek tetsző életet élni, ahogy a spanyol Avilai Szent Teréz (1515 – 1582), a madridi találkozó egyik "hivatalos" szentje is tette.

Teréz lánytestvéreihez hasonlóan komolyan foglalkozott a férjhezmenetel gondolatával, majd mégis úgy határozott, hogy kolostorba vonul. A karmelita rendbe lépett be (amelynek később nagy megújítója lett). Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is egyszerűen a nyugalmas kolostori élet utáni vonzódás, nem is valami megfoghatatlan érzés állt. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ezen az áron. Bensőséges imaéletet élt, s állandóan úgy érezte, hogy Isten szeretete nem tűr vetélytársat. Végül döntött: egészen Isten imádásának szenteli magát. Elárasztották a misztikus kegyelmek. Mivel szellemi, lelki téren nagyon magas szinten állt, azt gondolhatjuk talán, hogy egyfajta távolság van közte és köztünk, és inkább a tisztelet, semmint a lelki rokonság érzése fogalmazódhat meg vele kapcsolatban bennünk. Pedig jó, ha tudjuk, hogy Teréz ugyanolyan gyerek volt, mint mi: szertelen, humoros, kedves. Játszótársait gyakran megnevettette, és ezt a képességét, hogy másoknak vidámságot okozzon, haláláig megőrizte. A kolostorban évekig nem történt vele semmi különös, az apácák középszerű életét élte. Amikor Isten kinyilatkoztatta neki magát, egyszerre volt boldog és élt át hihetetlen szenvedéseket: betegségek, kételyek gyötörték, nagy csalódásai voltak, rendtársai megalázták és eretnekséggel vádolták"Próbáljátok meg ti is mindennap követni Krisztus szavát. Úgy tekintsetek rá, mint igaz barátra, akivel megoszthatjátok életutatokat. Mellette képesek lesztek arra, hogy a nehézségekkel, a problémákkal, de még a csalódásokkal és a vereségekkel is bátran és reménnyel nézzetek szembe." - írja levelében a Szentatya. Teréz ebben mutat példát nekünk. Ha lehántjuk szoborszerűnek tűnő arcáról az általunk elképzelt, mindig ragyogó dicsfényt, kiderül, hogy hozzánk hasonlóan ő is haláláig küszködő, szakadékok között lépkedő ember volt. Nem szabad megrettennünk, ha Isten hívó szavát halljuk: akár szerzetesi hivatásra, akár a civil életben ránk váró feladatokra hív meg minket. Mernünk kell Neki igent mondani, Mellette dönteni, életünket Rá építeni.

 

Hasonlóan cselekedett Limai Szent Róza (1586-1617) is, aki Szent Terézhez hasonlóan szintén a madridi Világtalálkozó védőszentje. A Peruban született lányt szülei férjhez akarták adni, de ő inkább Jézus menyasszonya lett. Életét már fiatal korától az imádságnak, tisztaságnak és a Szűzanya tiszteletének szentelte. Miután belépett a domonkos harmadrendbe, megsokasodtak lelki szenvedései és megpróbáltatásai, de ő alázattal és türelemmel viselte ezeket. Mindig vidám, énekes kedvű, természetszerető ember maradt. Ő alapította az első szemlélődő rendi kolostort Dél-Amerikában. Lima mellett egész Nyugat-India és a Fülöp-szigetek védőszentje is. 

 

Szent Rafael Arnáiz Baron (1911-1938) egy spanyol kisvárosban, Burgosban született. Őt is a madridi találkozó védőszentjévé választották. Születésekor még nem tudhatták róla, hogy csupán 27 évet fog élni, ahogy azt sem, hogy az ifjúság egyik nagy példaképe válik majd belőle. Az iskoláit a jezsuita atyáknál végző fiúra nagy hatást tett a trappista rend: 22 éves korában lett ott novícius.

XVI. Benedek pápa így osztja meg velünk személyes élményeit a Világtalálkozóra írt meghívólevelében: "Valahogyan már elég korán tudtam, hogy az Úr papnak szán engem. Amikor azonban a háború után a szemináriumban és az egyetemen e cél elérése felé haladtam, újból meg kellett küzdenem ezért a bizonyosságért, fel kellett tennem a kérdést: Valóban ez az én utam? Valóban ez az Úr akarata számomra? Képes vagyok egy életen át hozzá hűségesnek lenni, és egészen neki, a szolgálatára szentelni az életemet? Az ilyen döntésekért meg kell szenvedni. Máshogyan nem megy. De utána megérett bennem a bizonyosság: így van jól. Igen, az Úr hív engem, és akkor majd erőt is ad nekem.. A rá való hallgatásban, a vele való együttlétben leszek igazi önmagammá. Nem a kívánságaim teljesítése számít, hanem az ő akarata."  Hozzá hasonlóan Szent Rafael is küzdött ezekkel a kérdésekkel, pedig akkor még nem is tudta, hogy öt év múlva súlyos cukorbetegségben meg fog halni. Ahogy a Pápában, benne is megerősödött a meggyőződés, hogy ez az ő igazi hivatása. Hagyta, hogy Isten vezesse az úton, számos zavaró körülmény: betegség, háború, a fogadalom kimondásának képtelensége, abnormális rendi viszonyok ellenére. Rá hagyatkozva teljesen le tudott mondani saját magáról, a saját akaratáról. A sok szenvedés ellenére nyitott, pozitív, vidám hozzáállással közelítette meg a világot, mindig kicsattanó jókedv, tisztelet és alázat jellemezte. Ő a Jóistent nem elmélkedések során ismerte fel, mint az előzőekben említett Avilai Szent Teréz és Limai Szent Róza, hanem úgy talált rá, mint útitársra, akire mindig számíthat. 

 

Végül e levélrészlethez kapcsolódóan álljon példaképként előttünk egy szívünknek nagyon kedves magyar szerzetes: Boldog Salkaházi Sára (1899-1944). Életpéldája és vértanúsága azért is különösen fontos, mert személyében Magyarországon először emelt az Egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki tanúbizonyságot tett arról, hogy élni csak másokért érdemes, aki szeretetből, tudatosan vállalta másokért és másokkal az előre látható halált. A Szociális Testvérek Társaságának elkötelezett tagja elöljárói engedélyével tudatosan ajánlotta fel életét az üldözöttek védelmére: a második világháború utolsó hónapjaiban rendtársaival együtt üldözött zsidók százait rejtegette a budapesti és vidéki rendházakban, majd 1944-ben hitéből fakadó vértanúságot szenvedett. Sára testvér már elköteleződése előtt is nagy érzékenységet mutatott a szegények és kisemmizettek iránt, odafigyelt a munka megbecsülésére, a másokért való szolgálatra, és a katolikus szervezetek kibontakozására. Mindezek annak tanújelei, hogy felismerte Isten hívó szavát, megtalálta élete feladatát, helyet adva életében Isten akaratának. Sára élete példa arra, hogy bárki elérheti az életszentséget. Sokáig kereste helyét Isten tervében: dolgozott tanítónőként, könyvkötészetben, húga kalapüzletében, majd újságíró képesítést szerezve élte a művészek, újságírók könnyed, mozgékony - de egyáltalán nem a mai értelemben vett - nagyvilági életét. "Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebredugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene..." - írja naplójában korábbi életmódjáról. Volt eljegyzett menyasszony is, de végül nem ment férjhez, mert jelentkezett a szívében az éledező hivatás hangja. Ahogy mai felgyorsult, rengeteg lehetőséget kínáló világunkban nincs könnyű dolgunk, úgy az ő útja sem volt egyszerű: a hivatásért való harc éppen tíz évig tartott életében. De tudott dönteni Jézus mellett, felismerte akaratát, és életét adta Érte. Nekünk nem kell feltétlenül meghalnunk, hogy Jézust szolgáljuk és hirdessük. Alázattal megélt mindennapjainkban, a mások iránti szeretetben, a mások számára példaértékű, hiteles vallási életünkkel mi is szentté válhatunk! 

 

 

SEMMI SEM FONTOS:

az se, ha elvesztem önbizalmamat,

az se, ha korlátolttá válok, vagy nevetséges vagyok,

az se, ha gyűlölnek, az se, ha elítélnek,

az se, ha robbanni tudnék,

az se, ha tévedtem,

az se, ha mindenből elegem van.

Az se, ha mindenem odaveszett.

Az se, ha nem vagyok bájos, ha ellaposodtam,

ha nincs, aki megértsen,

ha magamat se értem.

 

SEMMI SEM FONTOS:

az se, ha homály üli meg a lelkem,

az se, ha nagy üresség járja át a szívem,

ha azt sem tudom, mi az enyém,

hogy ki vagyok, vagy ki nem vagyok,

ha csak egy kis csacsi vagyok.

 

SEMMI SEM FONTOS:  ha megmarad a hitem, hogy Jézushoz tartozom és a hátamon Őt hordozom.

 

(A csacsi gondolatai, miközben Máriát és a kis Jézust vitte a hátán.)