XVI. Benedek pápa írja a madridi Ifjúsági Világtalálkozóra írt meghívólevelében a fiataloknak: „… személyes hitünk Krisztusban, amely a vele való párbeszédből született, az egyház hitéhez kötődik: nem elszigetelt hívők vagyunk, hanem a keresztség által ennek a nagy családnak a tagjai…”
Az 1. Korinthusi levél segítségével gondoljátok át, hogy miként élitek meg ebben a családban a szerepeteket! Javasoljuk, hogy egy szentségimádás vagy esti ima keretében elmélkedjétek át ezt közösségetekben. Ehhez adunk egy kis segítséget.
„Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk… Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai.”
(1Kor 12,12-23, 27)
Szokták mondani, hogy a hit magánügy. Valóban? Miért az? Azért, mert „én úgy gyakorlom a hitem, ahogy akarom? Sajátosan élem meg az istenkapcsolatomat, és az személyes? Azt hiszek el, amit akarok?”
Nehéz kérdések.
Mindenki személyesen találkozik Istennel, és ez mind más és más találkozás. Valóban. Mindegyik Isten-ember találkozás teljesen egyedi, semmi kétség. Ahogy belőlünk sincs két egyforma, a találkozásokból sincs két egyforma. És ezek mindegyikéről eldönthetjük mi magunk, hogy mit osztunk meg másokkal, illetve mit tartunk meg magunknak. Ez pedig az emberek értékrendjétől, a dolgokhoz való hozzáállásától, a történések megélésének mélységétől, és még sorolhatnánk, mennyi mindentől függ. Ez tényleg rajtunk áll.
Az viszont mindegyikünknek hitéből fakadóan – s mert megkereszteltek minket – feladata, hogy hirdesse az evangéliumot. Feladatunk a misszió. Az, hogy hitelesen próbáljuk meg kifelé is megélni azt, amit befelé. Megvallani azt az Egyet, amiben annyian hisznek. Nem tehetjük azt, hogy mindenki „magánügyként” egy kicsit ilyennek, egy kicsit olyannak képzeli Istent, kicsit ide, kicsit oda „hozzátesz az Istenhez”, és kreálunk egy istent. Nem! Isten már Krisztusban kinyilatkoztatta magát. S mivel Őt hirdetjük, felelősséggel tartozunk. Magunkért, egymásért.
Én is a Világosság kis hordozója vagyok. Sosem tudhatom, hogy mennyit sikerül átadnom a Világosságból másoknak. Nem tudhatom, hogy az általam hordozott pici kis Világosságnak köszönhetően milyen magocska indul fejlődésnek másban (gondoljunk bele, a természetben is kell a mag kicsírázásához a fény). Hatalmas felelősségem van. Ezért fontos, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa is rögzít: „Csak akkor tudok hinni, ha mások hite fönntart, és hitem révén én is hozzájárulok mások hitének fönntartásához.” Csak át kell gondolni: mennyire sokat jelent nekem az, ha magam alatt vagyok, egyedül érzem magam, és egy barátom eszembe juttatja, hogy Isten azért ott van velem, és szeret engem. Magamért. Feltétel nélkül. Aztán amikor én vigasztalok mást, ugyanezt mondhatom. Mert hiszem. (És ráadásul még az ajándékozás örömét is megkapom. Hát nem nyereséges az egész? :) )
Ez lenne magánügy?
